translation_one.md

layout	title	description	nav-menu	show_tile
page	A Man’s Life (Egy ember élete) - Lajos Kassák	say something	false	false

A Man’s Life (Egy ember élete) - Lajos Kassák

Source text - Hungarian

Kint, az összekötő híd felé csavarogtunk, néhány munkanélküliek. Céltalanul és reménytelenül, csak éppen hogy kint voltunk a levegőn. Lehet, hogy tudat alatt éreztük, erre jönnek hazafelé a lányok a gyárakból. Lehet, hogy őmiattuk tévedtünk erre. Mostanában ritkán jöttem össze lányokkal, alig is éreztem a nemiségemet. Valami komor magányosság felé sodródtam, nem tudom, egyedül csak az anyagi nyomorúságom volt-e ennek az oka. A szerelmi rajongásokat, amiket könyvekben olvastam, sőt néha a barátaim is ömlengtek az ilyesmiről – nem ismertem. Ilyen érzéseim nem voltak. Ha egy szép lánnyal összekerültem és megkívántam, nem vágyakoztam utána olyan intenzíven, hogy ebből lelki zűrzavaraim származhattak volna. Megkívántam, és megpróbáltam nagyobb kerülők és hangulatos ömlengések nélkül hozzáférkőzni. Ha a lány elhúzódott tőlem, se belső, se külső harcot nem kezdtem érte, az ő tartózkodása valami taszító, kiábrándító erővel is bírt az én számomra. Ha ő nem akart engem, bennem is megszűnt az utána való kívánkozás. S bizonyára most is, hogy itt lődörögtünk a híd körül, szenvedélyesség nélkül gondoltam a lányokra. Jó lett volna valamelyikkel megismerkedni, mint ahogyan enni is jó, ha éhes az ember, de nem éreztem szomorúságot, a magányosság tragikumát, ami a fiatalság szexuális kielégületlenségéből ered.

A többiek már belezökkentek ebbe az örökösen kísértő témába, de én alig
is figyeltem a beszélgetésre. Újpest felé mentünk, lomposak és hangosak
voltunk, a többiek nyugtalanságában meglátszott a nemi fölgerjedés, én
tiszta voltam, jólesett a hűvös szél, ami meg-megcsapott bennünket a
Dunától.<br/><br/>

A Juta-gyár elé értünk, csak úgy szokásból bementünk a portáshoz.
Egyáltalában nem gondoltam rá, hogy itt munkát lehetne kapni, hiszen az
egész gyárban aligha dolgozhatott több három szerszámlakatosnál. S mégis
a portás átvette a könyvem, bevitte az irodába.<br/><br/>

– Holnap reggel elkezdhetne? – kérdezte, mikor visszajött.<br/><br/>

Mosolyogva feleltem:<br/><br/>

– El! Mikor kezdenek?<br/><br/>

– Hétkor.<br/><br/>

Hónapok óta szaladgáltam már, hogy valamiféle munkát fogjak magamnak, s
végre így, ilyen véletlenül jutottam hozzá. S nem is utolsó szerencse
egy ilyen helyen dolgozni. A vasgyárban, ahol tömegmunkához kerül az
ember, mint egy géprészt beállítják a rendszerbe, és évekig dolgozhatik
egy sablonmunkán, ami testben és lélekben kegyetlenül elfárasztja az
embert. A szerszámmunka könnyű és változatos. Az embernek nemcsak az
izmai, hanem az esze is dolgozik, lekötődik az érdeklődése, s így valami
élvezetet is találhat a bérmunka különben fárasztó és gyűlöletes
egyhangúságában.<br/><br/>

Eddig csak hírből ismertem ezt a gyárat, most belülről láttam, hogy
milyen nagy és sok embert foglalkoztató telep ez. A munkásság kilencven
százaléka nő volt, parasztlányok és asszonyok Újpest környékéről. A
szerszámműhelyben csupa idősebb ember dolgozott. Asztalosok, lakatosok
és szíjgyártók, mintha csak valahonnan a száz év előtti céhrendszerből
maradtak volna itt. Tempósak voltak, mint a paraszt napszámosok, és
fecsegők, mint a vénasszonyok. A szervezkedésnek még csak a szele sem
járt errefelé. Elég rendes heti fizetésük volt, nyugodtan dolgoztak, és
sokat ittak. A hétfői nap teljesen az iszákosságé volt. A
ruhásszekrényekben állandóan tele üvegek sorakoztak, az emberek mint a
holdkórosok lézengtek a telepen. S ezeken a hétfői napokon a mester se
jött közénk. Bent maradt a fülkéjében, és ő is ivott – így volt ez
rendjén. Én nehezen fanyalodtam rá a szokásaikra. Észrevétlenül mögöttem
maradtak az iszákosság évei, s mivel természetemből sohasem kívántam az
alkoholt, most nagyon is megéreztem ezt a változást. De különben
kinéztek volna maguk közül. Ittam és barátkoztam velük, ők közel
engedtek magukhoz, és olyan szavakkal nyúltam hozzájuk, amik elől eddig
elmenekültek, amik előtt esztendőkig süketek tudtak maradni. Esténként
átmentünk a közeli kocsmába, beszélgettünk a munkáról, és beszélgettünk
a munkásember életéI. kötet 276ről, és anélkül hogy félelem vagy harag
fogta volna el őket, beszélgetni kezdtünk a szervezkedésről is. Nem
tárgyilagosan beszéltünk, és nem nyíltan agitáltam. Ez egy nyers, kemény
talaj volt, egészen elölről kellett kezdeni a munkát. Sokáig egészen
egyedül fáradoztam. Később a déli pihenő közben összetalálkoztam egy
szövőnővel, s ebben a lányban egy nagyon értékes szocialista agitátorral
ismerkedtem meg. Balázs Klárának hívták, tagja volt az Újpesti
Munkásotthonnak és az antialkoholista páholynak. Eddig még nem is
találkoztam össze a munkások között ilyen komoly és okos
nővel.<br/><br/>

Kint ültem az udvaron egy zsákkötegen, és hívatlanul, kérdezetlenül
hozzám jött.<br/><br/>

– Most lépett be a gyárba? – kérdezte.<br/><br/>

– Pár nap előtt – mondtam, s elfogadtam a felém nyújtott kezét, és
megmondtam a nevem.<br/><br/>

– Nem tudom, elvtárs-e maga vagy sem. Szeretnék már egy érdemes emberrel
is találkozni itt.<br/><br/>

– Persze hogy elvtárs vagyok, s örülök neki, hogy maga is az.<br/><br/>

– Gyűjjön este az Otthonba, ott kint is szükség lenne még jó
elvtársakra.<br/><br/>

Megígértem, hogy kimegyek, aztán a gyári helyzetről beszélgettünk, a
rendszerről, a munkabérről és arról, hogy hogyan lehetne a szervező
munkát megkezdeni. Feltűnően okosan beszélt, látszott, hogy jártassága
van ezekben a dolgokban, és az is meglátszott rajta, hogy sokat
olvasott. Örültem ennek az ismeretségnek, alig vártam az estét, hogy
tovább beszélgethessek vele dolgokról, amik engem érdekelnek. Szép,
tiszta arcú és nagyon ízlésesen öltözött lány volt, de egy pillanatra se
gondoltam rá, hogy mint férfi közeledjek hozzá. Csak a kellemes embert
és az érdemes, okos elvtársat láttam benne. Egész este szervezeti
kérdésekről tanácskoztunk. Megállapodtunk benne, hogy valamit csinálni
kell a gyárban, siralmasan nagy volt a nők munkaideje, és siralmasan
kicsiny a munkabérük. De ezek a nők Újpest környéki parasztok voltak,
akiknek van egy kis földjük vagy családi gazdaságuk, csak olyan mellékes
életük a gyári munka, s ezért eddig semmiféle mozgalomba nem lehetett
őket bekapcsolni. Úgy határoztuk el, hogy egy tánccal egybekötött
kedélyes estét rendezünk az Otthonban, és így próbáljuk meg őket először
összehozni. De így se ment könnyen a munka. Klára bevitte a gyárba a
műsort, s szinte emberfeletti erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy pár
darabot eladhasson ezeknek a zsugori és érdeklődés nélküli lelkeknek.
Mégis eléggé jól sikerült az este. A lányok, akik eljöttek, tarka,
kemény szoknyákba öltöztek, mezítelen karjaikból sugárzott az egészség,
s a fiatal iparoslegények, akik az utcán eddig szóba sem álltak volna
ezekkel a „Panca Márikkal”, lassan beszivárogtak a terembe, belevesztek
a táncba, forgatták a kemény, ropogós testeket, s a lányok boldogan
forogtak és visítottak, s ez a számukra szokatlan barátkozás érdeklődést
és értelmességet váltott ki belőlük, túlvitte őket a mindennapi
életükön.<br/><br/>

S a gyárban taktikusan, óvatos rábeszélésekkel megkezdődött a
szervezkedés.<br/><br/>

Keresetem minden fillérét hazaadtam, az egész család mintha hirtelen
levegőhöz jutott volna. Föllobbant az életkedvünk, de az anyám már
ismerhetett volna engem, tudhatta volna, hogy milyen keveset jelent az,
ha én munkába állok. De ő végletekig optimista természetű volt, s a
legkisebb lehetőség is elég volt neki ahhoz, hogy egy egész új élet
elkövetkezését várja. Keveset tartózkodtam otthon. Reggel korán mentem
munkába, este kimentem Újpestre, s csak későn éjjel vetődtem megint
haza. Ők ilyenkor már aludtak, volt úgy, hogy én is rögtön lefeküdtem,
volt, hogy egyedül fönt maradtam és írtam. Néha szinte kényszerítő
erőket éreztem magamban az írásra. Egészen magamnak dolgoztam, senkivel
sem találkozhattam, akivel újabb írásaimról beszélhettem volna. Egy-egy
verset beküldtem a Független Magyarországnak, s azok meg is jelentek. De
alig hatott rám a nyomtatásban viszontlátásuk. Kiközösítettnek és
megbüntetettnek éreztem magam. Klárának nem mertem erről az írói
mániámról szólni, szóba se mertem hozni előtte az irodalmat.<br/><br/>

S egyszerre ő váratlanul megkérdezte tőlem:<br/><br/>

– Mondd csak, nem te vagy az a Kassák, akinek versei jelentek meg a
Független Magyarországban?<br/><br/>

Fejembe szaladt a vér, alig tudtam válaszolni:<br/><br/>

– De igen – dadogtam. – Megjelent benne néhány versem.<br/><br/>

A lány kedvesen, örömmel nevetett:<br/><br/>

– Milyen érdekes gyerek vagy! Mért nem mondtad ezt nekem? Szeretem a
verseket, s szavalni is szoktam az Otthonban. Szavaltam már
Csizmadiától, Alba Nevistől, Erdős Renée-től és Adytól is. Szereted te
Ady verseit?</p>

</div>
<div class="6u$ 12u$(small)">
	<h3>Translation - English</h3>
        <p>Out around the railway bridge a couple of us who were without
work were milling about. Aimless and despondent, we had just made it out
into the fresh air. It's possible that subconsciously we could feel that
the girls would be coming this way from the factories. It's possible
that because of them that we had ended up there. Those days I didn't
mingle with the girls as much -- I barely even felt any sexual urges. I
had drifted into some sort of gloomy lonesomeness, though I'm not sure
if it was simply due to my financial woes. Those romantic raptures, the
kind that I had read about in books -- heck, even the boys would gush
about the stuff -- was something I wasn't familiar with. I didn't have
these sorts of feelings. If I happened across a pretty young woman and
felt attracted to her, I didn't do so in such an intense manner that any
emotional tension may arise later on. Simply put, I’d fancy her, and
without any superfluous effort or sentimental wooing I'd try to get
close to her. If she pulled away, I’d face neither internal nor external
distress; her very reservation had some cleansing, disillusioning power
over me. If she wasn’t attracted to me, my own desire would quickly fade
as well. And certainly at that moment, lingering around the bridge, I
could reflect impassionately about the girls. Sure, it would have been
nice to get to know one of them, just in the same way that eating is
nice when one is hungry, but I didn't feel any sadness or pangs of
loneliness like the ones that stem from the sexual frustrations of
youth.<br/><br/>

The rest of the men had settled onto this unceasingly provocative
subject, though I was barely paying attention to their chatter. We were
headed towards Újpest, ruffled and a bit rowdy. Their restlessness
exhibited clearly their sexual cravings, but I on the other hand, was
clean and enjoyed the cool breeze that was striking us from off the
Danube.<br/><br/>

We made it to the Juta factory and, just out of habit, made our way to
the reception area. The thought hadn’t crossed my mind that I might find
some work, seeing that the entire factory could barely employ even three
toolmakers. Nevertheless, the man at the desk took my papers and
disappeared into the back room.<br/><br/>

"Can you start tomorrow?" he asked when he came back.<br/><br/>

"Certainly! What time does work start?" I replied, perking up.<br/><br/>

"7 o'clock."<br/><br/>

I had already been running about for months in search of a job and then
this: stumbling across it unexpectedly. In fact, it wasn't at all a
shabby place to end up in. At the iron factory, where you are one among
the many other hard laborers, like cog in a machine, the foreman could
exploit you for years doing some mentally and physically draining
routine task. Tooling work, however, is lighter and more varied. Not
only are the muscles working, but also the mind, which becomes so
absorbed that it’s possible to even get some enjoyment out of the
otherwise awful, debilitating monotony of wage work.<br/><br/>

Up until this point, I had only heard about the factory, but now from up
close I saw the sheer number of people it employed. Ninety percent of
them were women, country girls, old and young, from the outskirts of
Újpest. In the tooling shop it was just the older men: woodworkers,
machinists, belt workers, all as if they had come straight out of the
guilds from a hundred years ago. They were swift like day workers and
chatty like old women. There wasn't even a hint of talk about organizing
around there. They had a rather decent weekly pay, worked in peace, and
drank plentily. Mondays were especially dedicated to inebriation. Full
bottles invariably lined the lockers meant for clothes, and the men
dragged their feet about the factory floor like sleepwalkers. Those days
the foreman didn't even make his rounds on the floor. He stayed in his
cabin and drank his share as well. It was only fair. I reluctantly took
part in their tradition. My drinking days had passed by unnoticed, and
since it had never been in my nature to drink, I was quite aware of the
change. Still, they otherwise wouldn't have received me very warmly.
Thus, I drank and befriended them. They allowed me into their circle,
and I spoke to them of such things that until that point they would have
recoiled from -- things that they would simply pay no attention to for
years. At night we would head over to the nearby bar, talk about work,
about the worker's life, and without being gripped by fear or rage we
even began talking about unionizing. We didn't speak impartially, though
I didn't overtly try to stir up anything political. It was a hard, rough
earth, and one had to cultivate it entirely from scratch. For quite a
while I exerted myself without any help. Later on, during a midday
break, one of the factory weavers happened across me, and in her I found
a rather admirable socialist “agitator”. Her name was Klára Balázs; she
was a member at the Újpest Workers' Center as well as the local
temperance chapter. I had never met such a serious and intelligent woman
in this environment.<br/><br/>

I was sitting out in the courtyard on a bundle of sacks when, unprompted
and without question, she came up to me.<br/><br/>

"Just start here at the factory?" she asked.<br/><br/>

"A few days ago," I said, taking the outstretched hand and introducing
myself.<br/><br/>

"I don't know whether or not you're for organizing, but I'd like to
finally get to know somebody worthwhile around here."<br/><br/>

"I sure am. It's nice to meet another one as well."<br/><br/>

"You should come out tonight to the Center. We could use a good advocate
out there."<br/><br/>

I promised to come out, and we started talking about the situation at
the factory, the management, the wages, and how it might be possible to
start organizing. She spoke strikingly sensibly, and it was apparent
that she was rather experienced in these matters. It was also evident
that she was well-read. I was very glad to have her as an acquaintance,
and I looked forward to continuing our conversation later that evening.
She had a pretty, clean face and was smartly dressed, but the thought
never crossed my mind to make any advances. I only saw her as a
pleasant, respectable, and astute compatriot. We conferred all night
about the question regarding organization. We both agreed that something
needs to be done at the factory -- the girls worked pitifully long hours
and took home pitifully small wages. But these were country girls from
Újpest, who likely also had a small plot of land or family farm. Their
factory lives were of such minor importance to them that it was
difficult to bring them into these matters. We resolved to arrange a
lighthearted evening at the Center accompanied by a dance and in this
way try to unite them. Not that this was particularly easy. Klára later
revealed the details of the event at the factory, which required
essentially superhuman effort on her part in order to sell the idea to
these stingy, disinterested souls. In spite of all this, the night was
quite a success. The girls who came wore stiff, brightly-colored skirts
and left their arms uncovered, which radiated their vitality. The young
factory lads, who until then hadn't taken the slightest interest in
those Panca Mári's, gradually filtered into the room and dissolved into
the dance. They spun the lean, nimble bodies of the girls, who squealed
with delight from time to time; this rather unusual intimacy brought out
a zeal and intelligence from them even if they were only momentarily
freed from the constraints of their usual, everyday lives.<br/><br/>

Thereafter, back at the factory we began to spread talk of organizing
through careful and measured efforts.<br/><br/>

Every cent of my pay from the factory went back to the family, who
seemed as if to have suddenly regained their breath. Everyone's zest for
life had reignited, although my mother should have known better --
should have seen it for what it was -- how little it meant that I had
started working again. But her optimistic nature knew no bounds, and
even the slightest hope was enough for her to start looking forward to
an entirely new life.<br/><br/>

I’d leave for work early in the morning, head out to Újpest at night,
and only much later return home. They would already be asleep by then.
At times, I’d tuck in immediately, and other times I’d stay up and
write. I felt driven to do so, as if by some unknown force. I wrote
entirely for myself. I couldn’t even have conversed with anyone over my
latest works. I would send a poem here or there to “Independent
Hungary”, and they would even get published. But it barely affected me
to see them in print. I felt like an outcast. I didn't dare mention my
writing obsession to Klára -- heck, I didn't even try talking literature
with her.<br/><br/>

And just once, out of the blue, she asked.<br/><br/>

"Tell me, you aren't that Kassák guy, whose poems appear in ‘Independent
Hungary’?"<br/><br/>

The blood rushed to my head. I could scarcely respond.<br/><br/>

"Yea that's me," I stuttered. "They've published a few of my poems."<br/><br/>

She laughed pleasantly.<br/><br/>

"What a curious lad you are! Why didn't you tell me? I love poetry. I
even recite it sometimes at the Center. I've recited some stuff from
Csizmadia, Nevis Alba, Renée Erdős and even Ady. Say, do you like Ady's
work?"</p>